2017. július 8., szombat

On Sai fanfic - Ne ébressz fel!


Katy Jane

Katy Jane Bellard teljesen belefeledkezett a fuvola „nyúzásába”, ahogy apja mindig emlegette. Mióta Mia Anne elhagyta Kelownát, nem történt semmi érdekes, és neki el kellett foglalnia magát valamivel, ezért még többet zenélt, mint eddig bármikor. A lány macskája már megint elkóborolt, mint az utóbbi hetekben folyamatosan. Estére persze vissza szokott jönni, de Katy nagyon félt, hogy a macskának egyszer nyoma veszik. Régen Mia Anne vigyázott a cicusra, míg ő zeneiskolában volt. Gyakorlatilag az állat pótanyjává vált. Penny azóta is Miát kereste, hiába magyarázta neki, hogy Budapestre azért csak nem mehet utána.

Kelowna Kanada egyik legszebb részének számított. Mióta ideköltöztek a Burnside Roadról, és a helyi iskolában megismerkedett Miával, az élete nem is lehetett volna tökéletesebb. Legjobb barátnője nélkül viszont nem tudott mit kezdeni magával. Pedig a delfineket formáló szökőkút, a hatalmas park, a tóparti ház mind megadatott neki. Miával együtt választottak repülőjegyet Budapestre. Katy a pekingi átszállást javasolta, hogy Mia világot láthasson, de Dr. Dollond ragaszkodott az amszterdamihoz, mert az volt a leggyorsabb és legolcsóbb út. Az ő szavával racionálisnak kellett maradni. Mia mindig szeretett volna egy kiscicát, de az apja nem engedte neki. Pedig sokkal jobban viselte gondját Penny-nek, mint ő. A szíve összefacsaródott a gondolatra, hogy mennyi mindent megtagadtak szegény lánytól.

– Katy! Nem fejeznéd be? – lépett be a szobájába az apja. Arcán sólyomszemmintás álommaszkot viselt, és a tavaly apák napjára kapott Best dad pizsamájában feszített. – Nem tudok aludni ilyen zajban!

Billy Bellard éjszakás műszakban dolgozott egy hotel recepciósaként, ezért sokat kellett aludnia napközben. Tegnap ez sajnos elmaradt, mert a szomszéd feltétlen szükségét érezte a fúrásnak és kalapálásnak, ahogy hetente egyszer. A megjavított bútorok azonban egy hónapon belül mindig elromlottak. A férfi szándékosan kerülte a nappali műszakos állásokat. Már hosszú évek óta nem tudott éjszaka aludni. Mióta Katy anyja egyik este felkelt az ágyából, és szó nélkül távozott, félt, hogy ez vele vagy akár a lányával is megtörténhet. Az anyja egy cetlin kívül semmit sem hagyott maga után. A rendőrség kereste, de nem találták nyomát, a „Keresem a Fényt” szöveget pedig nem tudták mire vélni. Sőt, még családon belüli erőszak miatt Billy-re is gyanakodtak az eltűnés miatt.

– Bocs, apa!

Katy letette a hangszert, és elővette a tokját, hogy a helyére tegye. Ezután ölbe vette a laptopját, és írt egy emailt Mia Anne-nek. Csak a szokásos formális kérdéseket tette fel neki.

Milyen Budapest?

Vannak ott jópasik?

Az apja még mindig az agyaival van elfoglalva?

Szerzett már cicát?

Miután elküldte, csak feküdt az ágyán, és a falon lógó posztereit nézte. Az egyik egy dedikált fénykép volt J.K. Rowling írónőről, a középsőn egy kiscica kapaszkodott a faágba, alá pedig azt írták: Tarts ki, bébi! A harmadikról pedig egy helyes énekesfiú nézett vissza rá bugyinedvesítő mosollyal.

Katy pont az ő koncertjén volt tegnap este, és érezte, neki sem ártana aludnia, amíg még hétvége van. A lány megnyitotta a telefonja előlapi kameráját, hogy megnézhesse, mennyire kopott ki hajából a színezőfesték. Az éjjeliszekrényén még mindig volt egy tál juharszirupos palacsinta, amit reggelire kellett volna megennie, de teljesen elfeledkezett róla. Gyorsan belapátolta az édességet, és lefeküdt aludni. Elalvás előtt akaratlanul is arra gondolt, hogy a pestieknek Kanada csak hokiból, mamutfenyőből és juharlevelekből áll, és remélte, hogy Mia Anne örökre emlékezni fog Kelownára… és őrá.


 

 

Szilaj bárd

Végre nem lantkísérettel kellett előadnia a szokásos bordalt. A legjobban a furulyát szerette, és a borissza lovagok kedvelték az ő muzsikáját. Az egyik agg századik születésnapját ünnepelték. Ő és Vidor bárd már elszavalták a dicsőítő hódolatot az öregnek, most pedig felváltva szórakoztatták a népet. Míg ő játszott, Vidor tömte a bendőjét, és ugyanez fordítva. Most azonban ketten keltettek dallamokat. Vidor dobolt, ő pedig furulyázott. A férfiak tapsoltak, ittak, nevettek. A hangulat a tető fokára hágott.

Ekkor Vidor hatalmasat füttyentett, és odaszólt cimborájának:

– Ejnye, komám! – mutatott tekintetével a hirtelen belépő, ledér ruhába öltözött lányra. – Micsoda finom falat!

A leány lihegett, haja zilált volt, de bőre fényesebb és tisztább volt, mint bármelyik asszonynak a világon. Mit keres egy ilyen szűzi teremtés egy ivóban? Mikor tekintete a hosszú nadrágra vetült, ami rátapadt a formás combokra, kiverte a veríték. A fedetlen vállakról már ne is beszéljünk!

Új dal kezdődött, ez most egyedül Vidoré volt és az ő hegedűjéé. Szilaj zsebre vágta a furulyáját, és lopott egy csirkecombot az egyik roskadásig megtelt asztalról. A lány a közelben magyarázott valamit az őt megkörnyékező kéjvágyó férfiaknak. Mégis mit várt, milyen fogadtatásban lesz része ilyen viseletben? Szilaj ráérősen odasétált a lányhoz, miközben megkóstolta a fűszeres sültet.

– Uraim! Ilyen az illendő bánásmód egy hölggyel?

A leány rápillantott. A férfiak meglepve léptek hátrébb.

– Ez az! Eresszetek el! Micsoda sok hülye perverz!

Szilaj elvigyorodott a leány felvágott nyelve hallatán.

– Nocsak! Talán eltévedtél, szépséges szűz?

– Honnan tudod, hogy még szűz vagyok?

Szilaj nem tudta visszatartani a nevetést.

– Üde, fiatalos arcod erre utal. Tévedtem volna?

A lány zavarában rákvörös lett.

– Ezt nem veled fogom megbeszélni. De valóban segítségre lenne szükségem. Egy erdőben futottam, mert valami lények üldöztek. Nem tudom, hol vagyok. Én csak menekültem, máskülönben elkaptak volna! Láttam olyanokat, akik nem úszták meg! Kiszívtak belőlük minden életet! Most meg ezek a perverz fickók rám akartak mászni…

– Úgy tűnik, valóban bajban vagy. Megengeded, hogy segítsek?

– Tényleg segítenél?

– Milyen férfi az, aki nem segít egy bajbajutott leánynak?

Szilajnak tetszett az idegen mosolya, még akkor is, ha halvány és zavarba ejtően szemérmes volt. Ragyogó vigyort villantott rá.

– Mi olyan vicces?

– Ne haragudj! A szavaid csengettyűként hatnak a fülemre. Egyszerűen bódító…

Szilaj elhajította a lerágott csontot. A földön térdeplő fegyverhordók, szolgák szedegették fel a maradékot.

– Értem már! Ez a híres csajozós dumád? Bocs, de rólam lepereg! Hatástalan! Ne is próbálkozz!

– Talán nem dicsértem eléggé a szépségedet? Az lehet az oka, hogy nem tudom szavakkal megfelelően kifejezni ezt a látványt.

– Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte a lány türelmetlenül, és csettintett egyet. – Épp azt magyaráztam, hogy megtámadtak!

– Követtek idáig? – komorult el egy perc alatt a trubadúr, és levette a köpenyt magáról, hogy eltakarhassa vele a lány csupasz vállát. Nem tetszett neki, ahogy mások bámulták.

– Nem. Leráztam őket. De el kellene bújnom, amíg fel nem ébredek. Ez a hely elég feltűnő!

– Nekem el kell énekelnem még egy dalt, de a szekerem már valószínűleg kint vár. Nagy örömömre szolgálna, ha mellettem utaznál! Az én házamban sosem keresne téged senki!

– Köszönöm a segítségedet…

– Szilaj bárd a becses nevem.

– Én Katy Jane vagyok.

– Részemről az öröm, Katey Jean!


 

 

Katy Jane

Katy gyomra összeszűkült a félelemtől, egy falat sem ment le a torkán, pedig mindenféle sült, sütemény és köret vette körül. Leült egy csendes sarokba, hogy Szilaj bárd jól láthassa, ha esetleg megint bepróbálkozna nála valamelyik gyökér. Az izgága zenész helyébe a nála sokkal kimértebb Szilaj lépett. A kezében egy kis fahangszer volt, és a lány csak akkor vette észre, hogy az egy furulya, mikor belekezdett a játékba. A vele egykorúnak tűnő fiú teljesen elveszett a zenében, szemét lehunyta, lágyan ringatózott a zene ritmusára. Egy tipikus középkori táncdalt játszott, Katy mégis csodálta, hogy lehetett tele ennyi érzelemmel. Már egyáltalán az is furcsa, hogy ilyen mély érzésekkel bírt egy szoknyapecér bárd. Ebben a pillanatban nála szerényebbet sosem látott még. Aztán Szilaj kinyitotta a szemét, és felnézett. Katy-re. Csak egy pillanat volt, de Katy testét elöntötte a forróság. A fiú izmai kilátszottak a köpenye nélkül, kecsesen hullámzottak, ahogy igyekezett lefogni a lyukakat a megfelelő helyen, időben.

Ezután az izgága zenésztársa is csatlakozott hozzá. Ő énekelt, csodálatos volt az összhang közöttük. Katy viszonozta a trubadúr mosolyát. A lány nem hitte, hogy lehet ennél szebb, de mikor az beletúrt a hajába egy levegővételnyi szünet alatt, Katy szája tátva maradt a csodálkozástól. Minden mai rocksztár megirigyelhetné!

És a lány elfeledkezett a káoszról, a kis golyószerű, sárga szemű lényekről, akik ki akarták szívni a lelkét, a menekülő emberekről, és átadta magát az édes álomnak.

Hosszú percek teltek el, de Katy észre sem vette. Arra eszmélt, hogy a bárd ismét mellette áll, társa pedig fogadja helyette is a gratulációkat.

– Iparkodjunk hát! Nincs vesztenivaló időnk! – noszogatta a lányt. Katy bólintott, és követte a trubadúrt ki a fagyos márciusi estébe. A ruháján átfújt a hideg, de nem érdekelte. Minél messzebb akart kerülni innen. A szekér valóban ott állt, bár a hintó kifejezés sokkal találóbb lett volna rá. Hófehér ló, kovácsoltvas ajtó, párnázott ülések. A középkori ismeretterjesztőfilmben, amit a suliban néztek, az ilyet csak kivételes emberek engedhették meg maguknak. Szilaj segített neki beszállni, majd mellé telepedett.

– Hová visz az utad, Katey Jean?

– Ahova a tiéd – vont vállat bizonytalan hangon. Hiszen azt sem tudta, hol a fenében van. Majd pont ő navigáljon?

A zenész felnevetett, és a „szokásos” helyet mondta az elöl ülő sebhelyes arcú férfinek. A ló nyerített, és már indult is.

– Remélem, az otthonom megfelelő hajlék lesz a számodra! – Szilaj a tenyerét mutatta a lánynak, melyben egy vörös rózsa hevert. Katy vonakodva elvette tőle, és alaposan megszemlélte. A fiú köpenyének hátán látott egy csokor vörös rózsát és egy barna fahangszert a közepébe szúrva. Talán ez a mániája. Elvégre minden szexi pasinak van különös hóbortja.

– Ezt miért kapom?

– Hogy tudd, szépséged minden kincset megér!

Komolyan gondolta, hogy ennyire tökéletes? Katy az ajkába harapott, hogy ne mutasson azonnal egy bárgyú vigyort.

– Szilajnak nem a lovakat szokták nevezni?

Ennél bénább ismerkedőszöveget sem hallott még.

– Ez a név a féktelen véremre utal. A természetem és a szerelmem van olyan zabolázhatatlan, mint egy megvadult paripa!

– Akkor az én világomban Nőcsábász lenne a neved.

– Hol is van pontosan a te világod?

– Kanadában. De félek, te sosem fogsz eljutni oda.

Szilaj lesütötte a szemét, mintha ezt személyes sértésként fogta volna fel. Ilyen egy önérzetes álom?

A vályogházakat elhagyva hamarosan kőépületek következtek. Az emberek tisztábbak voltak, szebben öltözködtek, és nem viselkedtek úgy, mint a parasztok. Tényleg, miért nem parasztkor lett a korszak neve? Katy ezen töprengett, amíg meg nem érkeztek az egyik közepes méretű házhoz. Szilaj pár érmét csúsztatott a kocsis zsebébe, és lesegítette a lányt. Katy addigra már vacogott. Minden vágya volt egy meleg szobába bekucorodni. Talán nyitva felejtette az ablakot, mielőtt elaludt? A lány nekiütközött Szilaj kidolgozott hátának. A fiú szembe fordult vele, és nem engedte be a házba, bármennyire is igyekezett elmenni mellette a lány.

– Szívesen látlak otthonomban, de ahhoz előre el kell kérnem a fizetséget.

– Hogy mit?

Szilaj huncut vigyora elárulta, hogy a jótékonyságnak ezennel vége.

– Katey Jean! Akármilyen messziről kerültél is ide, azt azért minden bolond tudja, hogy ingyen senkitől ne várjon segítséget!

Ez igaz. A szokás még a XXI. században sem ment ki a divatból.

– Mit akarsz tőlem? – tért a tárgyra Katy.

– Már régóta áhítozom egy gyönyörű lány csókjára.

– Nem látok ilyet a környéken.

Szilaj hangos nevetése elárulta, hogy valójában rá gondolt.

– Akkor kénytelen leszek beérni veled.

Vagy mégsem…

– Elfelejtheted, haver! Nem hallottál még a középkori szájszagról? Határozottan rosszabb lehet, mint a reggeli lehelet.

– Sajnos csak a családom tagjai és az én szívszerelmem léphet be a házamba. Mivel az előbbiek közül senkim sem maradt, te pedig nem szándékozol az utóbbiba tartozni, kénytelen leszek keresni neked egy üres ólt.

– Te most viccelsz? Azt akarod, hogy a malacokkal aludjak?

– Én minden szabályt betartok. Még a sajátjaimat is. Viszek ki neked takarót, mosakodni pedig tudsz a kacsaúsztatóban vagy a vályúban. De ne fürödj sokáig! Azt még én sem akarhatom, hogy megfázz.


 

 

Szilaj bárd

A lány gyilkos pillantása még a házban is kísértette. Az biztos, hogy sikerült alaposan meglepnie. A fiú felkapott pár tiszta ruhát, a beígért takarót és egy kis élelmet is vitt ki a lánynak. Úgy tűnt, meg sem próbált megmosakodni. Talán az ő családjában is hagyomány az évenkénti fürdés? Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy nemesi származású. Elvégre „y” van a nevében. Mondjuk az alapján, ahogyan a tájat bámulta, látszott rajta, hogy még sosem járt ezen a vidéken. A tehetősebbek gyakran meg szokták verni a szegényeket, ha azt akarták, ne jöjjenek többet erre a környékre. A lány dühösen levetette magát egy rakat szalmára, és fájó karját dörgölte. Bizonyára csak fázott, de az arcán szúró fájdalom látszott, ezért közelebb lépett hozzá, hogy megnézhesse a sebet. A köpenyt vér áztatta, és egy karcolás látszott csupán.

– Megsebesültél?

– Nem komoly. Biztos csak egy faág jött nekem.

Szilaj a biztonság kedvéért hozott egy kancsó tiszta vizet, szárított gyógynövényeket, és letépett egy darabot kötésnek a legjobb, legtisztább ingéből. Óvatosan kitisztította a sebet, és mindent megpróbált, hogy elálljon a vérzés, de bizonyára dólények okozták, így csak a varázslat lehet rá megoldás. Kénytelen volt vérrabszolgájává tenni a lányt, hogy meg tudja menteni a későbbi haláltól. A lány percről percre rosszabb színbe került, a végén már az eszméletét is elvesztette, Szilajt pedig csak az érdekelte, hogy minél jobban legyen. Mikor azonban visszaért az ólba, hogy bekötözze a sebét, a lánynak már nyoma sem volt. Mintha a föld nyelte volna el.


 

 

Billy Bellard

A legtöbb életerős férfi kapott a harc hevén, és lovagi ruhát varázsolt magára. Előkerültek kardok, kopják, buzogányok, de Billy még álmában sem akart kilépni a komfortzónájából. A harcosok között ott volt a postásuk is. Először egy Star Wars cosplay, majd egy középkori fantasy csata? Tényleg nem kellene annyit ennie lefekvés előtt…

Voltak olyan emberek, akik futásnak eredtek, ezért ő is így tett. Futás közben arra gondolt, bárcsak egy napos tengerparton lehetne inkább középkori csaták és ismerős arcok nélkül. És ahogy egyre csak gondolt és gondolt erre, hirtelen meg is jelent előtte a homokos part, a csivitelő sirályok, a hullámok moraján kívül pedig semmi sem hallatszott. A békesség földjére sikerült jutnia? A közelben egy sirály halat falatozott. Ez az álom már sokkal jobban tetszett neki. Elképzelt egy kókuszt benne egy szívószállal. Oh, ha minden így megadatna neki otthon is…

Apa… Segíts!

– Katy? Te vagy az? – hallotta a lánya hangját valahonnan a víztenger felől. – Hol vagy, kislányom?

Apa, apa, segítened kell!

A lánya kétségbeesett hangjától megriadt, eldobta a kókuszt, és várta, hogy a hang ismét szólítsa, és megpróbálhassa megtalálni a forrását. De nem szólt semmit. Nyílvesszők röppentek el mellette, és belerepültek a tenger vizébe.

– Vigyázz a fejedre, ha a jövőben a fejeden akarod tudni! – lépett oda hozzá egy öregember tegezzel a kezében. Ősz szakálla majdnem olyan hosszú volt, mint Dumbledore professzornak. Katy és az ő őrült filmjei…

– Normális maga? Le akart nyilazni?

– Nézzed csak, fiam! – mutatott az öreg remegő ujjaival a távolban látszó hajóra. – Azt céloztam én!

– Kalózok?

– Ha csak azok lennének! Rabszolgakereskedők! Náluk van a fiam! Évekkel ezelőtt vitték el.

– Innen jönnek, vagy ide tartanak? – kérdezte a férfi. Lehet, onnan hallotta a lánya hangját. Lehetséges az ilyesmi? Talán csak álom, de a lányát még az álmában sem bánthatja senki! Ez elvi kérdés!

– Hozzánk jönnek! Három évente felbukkannak, hogy váltságdíjat követeljenek tőlünk! Ha fizetünk, életben hagyják a fiunkat. A feleségemmel megpróbáltuk visszaszerezni őt, de sosem sikerült eddig. Ez az utolsó mentsvárunk.

– A váltságdíj része az is, hogy visszaadják azt, ami náluk van. Miért nem adják át a gyereket? Ennyi pénzért már…

– Azt hiszem, nálad ez máshogy működik. Nálunk csak a remény a miénk!

– De könnyen lehet, hogy a fiuk már halott! Nem bízhatnak a kereskedők szavában!

– Kövess, mutatok valamit!

Billy követte az idős urat egy kis kunyhó felé, melyben mindenfelé kézzel rajzolt sárgult térképek lógtak a falakról.

– Ez mind saját munka? – csodálkozott Billy.

– Pontosan. A térképkészítés az életem. Az asszonyom pedig lefesti a tájakat, ahová utazunk. Mikor először találkoztunk, eldöntöttük, hogy körbejárjuk a világot. Egész Örökhont. És megörökítjük azoknak, akik nem láthatják mindezt.

– Örökhon… kicsit hasonlít ahhoz a tündéres meséhez, amit Katy nézett régen. Csingiling volt benne azt hiszem.

– Errefelé a boszorkányok tanyáznak leginkább, de való igaz, tündérek is megfordultak már.

– Boszorkányok… Katy repesne az örömtől, ha itt lehetne. Nem látták véletlenül? Alacsony, szőke hajú lány. Kb. 160 centi.

– Rajtad kívül egy lelket sem láttunk. Bemutatlak a feleségemnek!

Talán a lánya hangja is az álombéli boszorkányok műve. Már csak meg kell várnia, míg felébred.


 

 

Szilaj bárd

A fiú másnap este találkozott viszont a lánnyal. Egy fán ült lanttal a kezében, és azt csinálta, amit a legjobban szeretett: kedvtelésből zenélt.

– Te nem csak furulyázni szoktál? – szólt hozzá a lány. Ezúttal a nadrágja térdig ért, combjai kecsesen kikandikáltak a kihívó férfigúnyából. Felül egy vékony hosszúujjú felsőt viselt, ami ezúttal nem hagyta szabadon a formás vállakat. Szilaj csalódottságot érzett.

– A zenében nincsenek korlátok. Játszom lanton, furulyán, theorbálton, pandorán, rottán, rebeken, fidulán…

– Oké, elég lesz! Fuvolázni tudsz? – vágott közbe Katey Jean.

– A görbekürtöt jobban szeretem. A hangzása sokkal…

– Azt kérdeztem, tudsz fuvolázni vagy sem?

– Még nem próbáltam.

A lány felnevetett. Nyitott szájjal. Tetszett neki ez a kacér illetlenség.

– Csak nem megtaláltam a gyengepontodat?

– Attól, hogy nem próbáltam még, biztosan könnyen megtanulnám. Terveimbe is vettem, de…

– Hát hogyne. Áltass ezzel mást, haver! Hiszem, ha látom!

– Csak nem kihívást érzek a levegőben? Mit tudhat egy magadfajta fehérnép a muzsikáról?

– Én történetesen a fuvola mestere vagyok. Hároméves koromban kezdtem zenélni, akkor még csak az anyám tanított. Mikor megkezdtem az iskolát, egyből beiratkoztam a zenesuliba. Azóta is imádom!

– És mi máshoz értesz még?

– Nálunk a polihisztorok már nem menők! Elég egy dolgot tudnunk, de azt szívből!

Tetszett neki ez a válasz. A leány annyira más volt, mint a többiek ezen a földön.

– Várj itt, szép hajadon! Mindjárt hozok neked egy hangszert. Szívem minden vágya hallani a te távoli muzsikádat!

A lány csodás lábait keresztbe téve ült le a fűbe, a fa árnyékába. Oh, azok a lábszárak! Sosem látott még senkit így öltözni, de azt kívánta, bár mindenkinek lehetősége nyílna rá. Szilaj nem tudta nem észre venni, hogy a lány tekintete a határára, és a hátán viselt ruhájára hímzett vörös rózsák közé ékelődött fuvolára tapadt. Örült, hogy a lány újra egészséges.


 

Katy Jane

Katy az éjszaka közepén ébredt fel. Pedig olyan szép álom volt! Mit fog most gondolni róla a bárd? Hogy csak szórakozik vele? Egy pillanat, egy álom nem gondolkodik! Az álom csak van, és talán pont akkor foszlik szét, mikor a legnagyobb szükség lenne rá. Szilaj mérhetetlenül fennhéjázó, de ugyanakkor végtelenül helyes fiú volt. Ha tehette volna, vele álmodik egész éjjel! Próbált visszaaludni, de nem tudott. Azért remélte, fog még találkozni a helyes fiúval! A karján furcsa módon tegnap még látott sérülésnyomokat, de valószínűleg csak képzelte, mert ma már nyoma sem volt. Helyette viszont észrevett egy apró anyajegyet a vállán, ami akár egy rózsára is hasonlíthatott volna, ha nem lett volna olyan kisméretű. Eszébe jutott, hogy Szilaj is egy rózsát adott neki álmában. A legtöbb férfinek ma már ez eszébe sem jutna.

Az iskolában kimerültnek érezte magát, mintha nem lenne a maga ura, hanem az elméje követne valakit, és hozzá igazodna, akár az ő saját szervezetéhez. Mindenki szörnyen szomorú volt, mikor belépett a kapun, de nem tudta, miért. Az első óra helyett azonban az igazgató az udvarra kérette a gyerekeket és tanárokat. Mindenütt mécsesek, csokrok, emléktábák, valamint egy kis szentély volt rajta egy tanuló képével. A fiú az éjszaka folyamán halt meg szívleállásban. Nem volt beteg, semmi betegségre utaló jelet nem találtak. Hirtelen jött, mint a karikacsapás. Az igazgató egy rövid megemlékezést rendezett a tiszteletére, valamint javasolta a tanulóknak, hogy ha panaszuk van, keressék fel az iskolapszichológust. A lány kapva kapott az alkalmon, és matekóra helyett az igazolt távollétet választotta.

– Nos, miről szeretnél velem beszélni, Katy? – kérdezte Dr. Klarson, miközben egy tál diót ropogtatott.

– Az álmokról. Mostanában furcsát álmodok.

– Örülök, hogy eljöttél hozzám. Tudnod kell, hogy velem mindent megbeszélhetsz! Az álmok sok mindenre utalhatnak. Mesélj nekem róluk!

– Folytatásos álmom nekem még sosem volt, és annyira hitelesnek találtam. Ez az egész furcsa. És én általában nem is szoktam emlékezni az álmaimra, de erre teljes mértékben emlékszem. Minden részletre!

– Az, hogy elfelejted a dolgokat vagy épp őrizgeted az emlékezetedben, teljesen normális dolog. Az álmok gyakran a nappal történtekre utalnak vissza, ezért lehet, hogy valójában nem is az álomra emlékszel, hanem valós, megtörtént dolgokra.

– De velem nem történt semmi olyasmi, mint az álmokban. Mégis valóságosnak tűnt.

– Egyszerűbb lenne, ha elmesélnéd, mit álmodtál. Tudod, sokan képesek arról álmodni, amire sokat gondolnak. Lehet ez félelem valamitől, a nagy szerelem, egy várva várt nyaralás, bármi.

– Én egy középkori helyen voltam. Már a tanórákon is a XVIII. századnál tartunk. Semmi nem függ össze.

– Talán láttál valamilyen filmet, olvastál egy ahhoz köthető könyvet, vagy elég annyi is, hogy megakadt a szemed egy plakáton.

– Hát… nem is tudom. Egy zenésszel álmodtam, aki kihívott fuvolaversenyre, és mindenféle régi házakat, jelmezes embereket…

– A régi házak és a jelmezes emberek egy másik kor jellegzetességei. Bizonyára nem találod a helyed a mai világban, és úgy gondolod, hogy a középkorban boldogabb lennél. Az életet ott nyugalmasabbnak találod, ugye? És az aktád alapján szeretsz fuvolázni. A hangszer rejtélye meg van oldva. A versengés pedig jelentheti akár azt is, hogy úgy érzed, nem kapsz elég elismerést. Szeretnéd megmutatni, milyen jól zenélsz, de gyakran nem figyelnek rád eléggé. Igazam van?

Katy felhúzott szemöldökkel hallgatta a nőt. Kiskorában már kellett pszichológushoz járnia, hogy fel tudja dolgozni az anyja eltűnését. Már akkor utálta, amikor az orvosoknak ki kellett találniuk egy bajt a számára, hogy azon rágódhasson, és elmondhassák, megfejtettek egy embert. Azt már nem akarta megkérdezni, hogy mi van akkor, ha egy helyes trubadúrral álmodik, mert a végén még oda lyukadtak volna ki, hogy biztos hiányzik neki Mia Anne, és vele akarja pótolni az űrt a szívében.

– Nem szégyen felvállalni azt, aki vagy, Katy! – mosolygott a pszichológus.

Ő ezt tudta jól, de nem akart pimaszkodni. Inkább Szilaj gyönyörű szemére és széles mosolyára gondolt.


 

Billy Bellard

A férfit aznap elbocsátották, miután elaludt a munkahelyén. A főnöke szerint órákig horkolt, pedig ez korábban sosem esett meg vele. Mindig kötelességtudóan végezte a munkáját. Még energiaitalt is szokott inni munka közben, nehogy elcsábítsa a hívogató sötétség. Azon az estén is visszatért abba a különös világba. Igaz, megint sokáig kellett gondolnia a tengerre, hogy oda ugorhasson, de végül sikerrel járt, és ismét tudott beszélni az öreggel.

– Jártak már itt a kereskedők?

– Még nem. A nyílvessző jelezte, hogy itt vagyunk, és várjuk őket. Hogy még nem felejtettük el… Ilyenkor vissza szoktak küldeni egy madarat, rendszerint egy narancssárga papagájt, hogy megkapták az üzenetet.

Apa… apa, ments meg!

Már megint ez a hang. Egyre biztosabb volt benne, hogy a lánya hangját hallotta.

– Katy! Merre vagy, kislányom? – kiabálta, de az öreg arckifejezését látva ő semmit nem hallott. – Segíteniük kell nekem! Nem lehet, hogy csak én hallom ezt a kétségbeesett hangot! A lányom bajban van, és én nem nyugszom, míg meg nem találom!

– Drága barátom, mi ugyan bajbajutott hangját nem hallottuk, de megpróbálhatunk keresni olyat, akinek ez nem jelent problémát. Cserébe a vágyunk oly csekély!

– Mit kívánnak? Bármit megteszek!

– Szerezd meg nekünk szeretett fiunkat! Amennyiben él, az egész lényének mellettünk a helye, míg halálában a testét kell eltemetnünk!

– Egy szülőnek joga van látni a gyermekét! Mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik! Ha kell, átkutatom az egész hajót, hogy megtaláljam! Kérem, árulják el, hogy akarják meglelni a lányomat!

– A varázslat erejével!


 

Szilaj bárd

Az az átkozott lány nem ment ki a fejéből, pedig tudta, csak a bolondját járatja vele. Akárhányszor próbálna valami jót tenni vele, vagy akár jobban megismerni, mindig eltűnik. Démoni teremtmény, biztos nem a szent mágia szolgája.

Szilaj Vidor bárd társaságában ült a birtoka gyepén, és egy új nótát gyakoroltak.

Légy ma vélem, érted élek,

Téged kérlek, ha imám szól.

Szép éneked az én ékem,

Bájos hangod hadd haljam jól!

– Mi ütött beléd, koma? – nevetett fel Vidor. – Sosem költöttél még szerelmi éneket! A bájolgós dalokat azelőtt mindig rám hagytad.

– Lehet, megváltozom. Túl jó életem van, elég a borús csatadalokból!

– Köze van ehhez egy szende csillagfattyúnak?

– Vigyázz a szádra! Az a leány nem lehet csillagfattyú.

– Kapj az agyadhoz, cimbora! Tökéletesen jellemezte a dólényeket, amik üldözőbe vették. És elmondta neked, hogy honnan jött? Nem, ugye? A gúnyája alapján pedig nem különbözött a többi csillagfattyútól, akiket a határon lehet látni.

– Akkor menjünk, és nézzük meg saját szemünkkel! Majd én eldöntöm, közéjük való-e a lány.

– Most nincsenek itt. Mind eltűnt. Hirtelen megjelennek, aztán eltűnnek.

Akár Katey Jean.

– És furcsa a beszédük. Az egyik, akit láttam, valami ügyvédőt akart.

– Azt hiszem, van némi igazság a mondandódban. Katey Jean is elég furcsa teremtés. Még jó, hogy eltűnt, mielőtt bármit tehettem volna, ami esetleg nem szokás az ő világában.

– Legközelebb lopj tőle csókot! Nem vagy te lovag, hogy becsületből tartóztasd magad!

– Ha lesz legközelebb, eskümre megteszem.

– Amilyen feltűnően mutogatja a hófehér vállát, megérdemelsz tőle egy kis jusst!

*

Szilaj a tűz mellett ült a házában, a kellemes meleg átjárta a testét. A fénynyalábok rávetültek az arcára, visszapattantak a falakról, és láthatóvá tették a kezében tartott fuvolát. Vidortól kérte kölcsön, de nem merte megkérni, hogy tanítsa meg neki a hangszer mesterségét. A neve nem Szilaj lett volna többé, hanem Tudatlan. Lefogott pár lyukat a hangszeren, és belefújt. A fuvola vonyítva kelt életre. Soha rosszabb hangot nem hallott még.

– Au! Ezt nevezed te zenének? Mindjárt megsüketülök!

A lány állt mögötte, kezét a fülére tapasztotta. Egy combközépig érő szoknyát és egy fehér inget viselt valami kis kék fityegővel a nyakában. Nevetségesen festett, de még ez is jól állt neki. Legszívesebben letépte volna róla az összes illetlen ruhadarabot.

– Csillagfattyú vagy.

– Ilyen becenevet sem adtak még nekem.

A lány körbe kémlelt a félsötét szobában. Szájtátva meredt a sok hangszerre a falon.

– Ezen te mind játszol?

– Természetesen! Elvégre a dalolás az életem – hazudta.

– Veszem észre. A fuvola bizonyára magától adott ki ilyen hangokat.

Katey Jean kuncogva mellé telepedett, és elvette tőle a hangszert. Teljesen máshogy tartotta, mint Szilaj. Sokkal kecsesebben, kihúzott háttal, felszegett állal vágott bele a zenélésbe. Egy lassú dalt játszott, ami teljesen eltért a megszokott bordaloktól és a szerelmes költészettől. Szívesen lett volna a fuvola helyében. Az ajka úgy mozgott a hangszeren, hogy kiszáradt a fiú szája.

– Ha szeretnéd, megtaníthatlak, hogy kell játszani rajta.

– Mármint min? – ocsúdott fel Szilaj. Az arca elvörösödött, mikor a lány szégyenlősen elmosolyodott, és a hangszerre mutatott.

– Fogd meg!

Katey Jean addig fészkelődött, míg a háta mögé nem került. Mindkét karjával átfogta, ezzel irányította a kezét a megfelelő helyre. Ujjait az övéire tette, és megmutatta, hogy kell lefogni a lyukakat. A fiú próbált nem a kis kosárkákra figyelni, melyek a hátához nyomódtak. A lány forró lehelete csiklandozta a nyakát.

– Most próbáld! – javasolta Katey Jean. Szilaj meglepetten tapasztalta, hogy így már sokkal könnyebben ment neki a zenélés. Tényleg hasonlított a furulyára, és az alapok mind ott voltak a fejében.

– Látod, milyen egyszerű?

Szilaj megfordult, így szembekerült a lánnyal, arcukat alig pár centi választotta el egymástól.

– Nem engedtem meg, hogy belépj ide!

– Ez az én álmom! Itt nekem nem parancsolsz!

– Valóban? – Szilaj előre lendült, és ajkát rányomta a lányéra. Azt hitte, Katey Jean majd undorodva fog elhúzódni tőle, de meglepődött, mikor a lány mindkét kezével átölelte a nyakát, és közelebb húzódott hozzá.


 

 

Katy Jane

A lány a könyvtár asztalára borulva ébredt. Miért kellett pont a legjobb résznél felébrednie? Biztos elaludt a lyukasórán a suliban. Máskor is megesett már az ilyen, de az ajkán még mindig érezte a fiú érintését. A könyvtáros épp a polcokon lévő tudományos könyveket rendezgette. Katy látta, hogy még maradt tíz perce az órából, ezért odaült a gép elé, és utánanézett a folytatásos álmoknak. Csakra tisztítása, szellemidézés, és olyan tartalmak, amiket nem jelenített meg iskolai wifi. Rákeresett másképp. Fantasy folytatásos álmok. A találatok ezúttal drogokról, alvászavarról és étkezési rendellenességekről szóltak. Néhány netes játék promója is belekeveredett.

Katy dühösen felmordult, mire a számítógép képernyője elsötétült. Csak nem elromlott? Úgy tett, mintha kikapcsolta volna, különben még a teljes összeget ráróják. Az apjának sosem lenne annyi pénze, hogy kifizesse. A táskájából elővett nasi, amit magával hozott, mocorogni kezdett. A tálka dióra pillantott. A dió pedig visszanézett rá.

Katy némán felkelt a gép elől, és megragadva a táskáját gyorsan elhagyta a termet. Biciklire pattant, és meg sem állt hazáig. Legszívesebben sikoltott volna, de nem kelthetett feltűnést.

Mikor befordult a sarkon, egy autót látott parkolni a házuk előtt. Nem a sajátjuk volt. A házuk ajtaja nyitva állt, és az iskolapszichológus lépett ki rajta. Rápillantott a telefonjára, és tíz nem fogadott hívása érkezett. Mind ismeretlen szám. A nő dühösnek tűnt, mikor kilépett a házból nyomában a lány apjával.

– Nincs itt – hallotta a lány a nő magas, vinnyogó hangját.

– Nyugalom, megtaláljuk! – válaszolt az apja.

Katy egy bokorba bújt, nehogy észre vegyék. Az autó elhajtott az ellenkező irányba, ő pedig beléphetett a teljesen elhagyatott házba.


 

Billy Bellard

Arra ébredt, hogy cseng a telefonja. Egy nő kereste, aki Dr. Klarson néven mutatkozott be, és azt állította, hogy ő az iskolapszichológus Katy iskolájában.

– Miben segíthetek?

– Remélem, nem zavartam meg, uram, de a lányáról lenne szó.

– Történt valami a lányommal?

– Még nem, de félek, történni fog, ha nem cselekedünk időben!

– Mondjon el mindent!

– Katy ma meglátogatott engem, és beszélgettünk egy kicsit az álmairól. Nem vettem túl komolyan, mert tudja, a hormonok képesek kiváltani zavaros álmokat, és azt sem tudtam, hogy a korábbi betegsége mennyiben befolyásolhatja az állapotát.

– Ön most a szívbillentyűzavarra gondol?

– Igen. Katy mesélt nekem arról, hogy különös álmai vannak. Régi házak jelentek meg benne, középkori hangulatot idézett fel. Mesélt erről önnek?

– Nem, nekem egy szót sem szólt.

– És arról tud, hogy az iskolában már meghalt egy tanuló alvás közben?

– Sajnálom, nem értesültem ilyesmiről. De ha elmondaná, mi köze ennek a lányom…

– A tanuló szívverése az ötszörösére gyorsult álmában bármiféle ok nélkül, aztán leállt a szíve.

– Gondolja, hogy ez Katy-vel is megtörténhet?

– Reméljük, nem ez a helyzet, de sürgősen ki kell vizsgálni. Mostanában többen is jelezték, hogy egy különös fantasy világgal álmodnak, és szeretnénk utánajárni, hogy a lánya nem került kapcsolatba semmiféle tudatmódosító szerrel.

– Erre gyanakodnak? De hiszen Katy…

– Egy becsületes, példamutató mintadiák. A drog viszont nem válogat. És nem is kellett önként bevennie. Ez a XXI. század. A bajoknak nem mindig mi vagyunk az okozói.

– Hol van most Katy?

– A tanáraitól megérdeklődtem, hogy lyukasórája van, ezért körbejártam az iskolát, de nem láttam sehol. Próbáltam hívni, azonban nem vette fel.

– Odamegyek most azonnal. Meg kell találnunk Katy-t!


 

Katy Jane

A házból semmi sem tűnt el, de már érezte, hogy nem lehet biztonságban odabent. Az a nő diót evett, ami épp az előbb nézett rá a könyvtárban. Ez nem lehet véletlen. És már vele van az apja is. Mit akarhatott tőle?

Az üzenetrögzítőn is egy üzenet várt rá.

„Katy, én vagyok az, Dr. Klarson! Szeretném, ha minél hamarabb visszahívnál! Az álmaidról van szó! Fontos!”

A helyzet már rég nem volt ilyen egyszerű. A szíve hirtelen gyorsabban kezdett el verni. Odakapta a kezét, és le kellett ülnie egy percre, hogy megnyugodjon. Gyerekkora óta nem volt baja a szívével, megvoltak az ACE-gátlók és béta-blokkolók, és kapott kétlemezes műbillentyűket is. Most azonban mintha ki akarna szakadni a helyéről az egész mellkasa.

Katy kezéből kiesett a telefon. Nem várhatott tovább, túl könnyen megtalálnák itt. Felpattant a biciklijére, és elindult a park felé. Hamarosan meg kellett állnia, mert a szíve ismét rakoncátlankodott. Ahogy egy nagyobb fájdalomroham jött rá, legszívesebben felsikított volna, és meg kellett kapaszkodnia egy fában, hogy talpon tudjon maradni. A fába abban a pillanatban belecsapott a villám. Katy rémülten húzta el a kezét. Ilyen véletlenek nincsenek. Ezt ő csinálta? Ezúttal az ég felé mutatott, és elképzelte, ahogy a villám a tóba csap belé. Erősen koncentrált, a villám pedig készségesen válaszolt. Ekkor hallotta meg az első lövést.


 

 

Szilaj bárd

A tündérfesztiválra ritkán hívtak trubadúrokat szórakoztatni, de ez az ünnepség nagyon fontos volt Örökhon minden lakosa számára. Száz évente rendezték meg a Zöld réten a Napnyugta szikrái nevű ünnepet, ahol a boszorkánytanoncok és a tündérek egy közös táncot adtak elő a lemenő nap tiszteletére, hogy összegyűjtsék a napnyugta szikráit, és életet varázsoljanak belőle. Szilajt kicsit idegesítette, hogy a varázslók nem vették emberszámba, csak egy zenélő bohócnak tartották. Attól, hogy valaki nem varázstudó ember, még ugyanolyan értékes, mint bárki más. És az ő zenéje nem csupán a szórakoztatást szolgálta, hanem komoly mondanivalót is tulajdonított a dalainak. Bántotta, hogy ezt nem értékelték.

– Miért lógatod úgy az orrodat?

Katey Jean. Hát visszatért. Szilaj nem nézett rá.

– Figyelj, sajnálom, hogy a csókunk kellős közepén tűntem el. Ne haragudj, de valaki belemászott az álmaimba, és irányítja őket mind a mai napig! Ha azt hallom, menni kell, el is kell mennem, és várnom kell a következő álmomig.

– Azt hiszed, álmodsz? Katey Jean, az élet nem így működik.

– De. Egyszer alszol, egyszer ébren vagy. Ezt hívják körforgásnak.

– Nem.

– De, és erről nem nyitok vitát. Neked fogalmad sincs, mi van odaát! Le akartak lőni! Érted?

Szilaj felállt, és odalépett hozzá. A lány a sírás határán állt, de erős maradt. A fiú megfogta a kezét, és lágyan simogatni kezdte.

– Semmi baj. Nem tartok haragot irányodban. Meséld el, kinek vegyem a fejét, amiért rád támadott?

– Nem tudom… igazából mindenki ellenem van. Üldöznek engem, és gőzöm sincs, mit tettem. Csak azt tudom, hogy az egyik férfi az utcán fegyvert fogott rám, az összes emberre körülötte, és azt kiabálta, halál a csillagfattyúkra. Én… elmenekültem, de ahhoz lopnom kellett egy csónakot, és most valahol a tó közepén vagyok. Fogalmam sincs, mi történik. De a saját apám és az iskolapszichológus is engem keresnek. Nem tudom, bízhatok-e bennük.

– Nézzük, jól értem-e. Atyád szövetkezett egy kuruzsló boszorkánnyal, és ártatlan szüzeket gyilkolnak az utcákon?

– Lényegében igen.

– Ez rettenetes! A lovagok semmit sem tesznek az igazságtalanság ellen?

– Nálunk nincsenek lovagok. Trubadúrok helyett is rocksztáraink és Justin Bieberünk van.

– Ez ám a tragédia!

– És kiderült, hogy tudok varázsolni is.

– A csillagfattyúk rendszerint tudnak varázsolni.

– Miért nevez mindenki ennek? A férfi is ezt mondta a fegyverrel.

Ezek szerint nem tudta, ki is valójában. Szilaj gyorsan összefoglalta neki mindazt, amit tudnia kell, de azzal kapcsolatban, hogy miért nem ott bukkant fel a lány, mint a többi csillagfattyú, nem tudott mit mondani. Úgy tűnt, Katey Jean sok mindenben különleges.

– Ezek szerint mégsem álmodom… talán pont emiatt üldöznek. És itt mit akarnak velem csinálni? Kivégeznek máglyán, mint egy boszorkányt?

– Miért végeznénk ki a boszorkányokat?

– Viccelsz? Nálunk ezzel vannak tele a történelemkönyvek. A gonosz, csúnya boszorkányok, a vízpróba, az élve elégetés, az inkvizíció, az eretnekek…

– Elég lesz, hagyd abba! Borzalmas, milyen világban élsz! A boszorkányok nem véletlenül lesznek olyan rosszak! Ezt a bánásmódot senki sem érdemli meg.

A lány tűnődő arcánál szebb délibábot sosem látott még.

– Segíts nekem, Szilaj! Nem tudom, mit tehetnék.

– Velem maradhatsz, amíg csak akarsz!

– És nem kérsz érte sem csókot, sem valami mást?

Szilaj elvigyorodott.

– Semmit. Megígérem!

Ekkor egy férfi lépett be a fiú házába. Hatalmas mosolya szinte ellepte az arcát.

– Készen vagy, Szilaj? A tündérek már várnak!

A lány meglepve arrébb húzódott.

– Katey Jean, bemutatom neked Vidort. Ő a zenésztársam, együtt fogunk zenélni a Napnyugta szikráin.

– Szia! – köszöntötte a lány.

– Részemről az öröm, gyönyörű szépség! – hajbókolt előtte Vidor.

– Ebben a világban mindenki udvarolni akar nekem? Még a plázában sincs ekkora választék!
– Katey Jean, lenne kedved velünk zenélni a mai ünnepen? Vidor hárfázni fog, és jó lenne hallani a fuvolatehetségedet is – kérte kedvesen Szilaj, de a barátjára vetett tekintetből egyértelművé vált, hogy épp a területét jelölte meg.

– Nem is tudom…

Szilaj közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.

– Amíg velem vagy, nem eshet bajod! Bízz bennem, szükséged van egy kis pihenésre! Ha ez a másik világban nem adódik meg neked, kénytelen vagy itt pótolni!

– Rendben, zenélek veletek.

 

Billy Bellard

A férfi aggódva járta a várost az iskolapszichológus autójában ülve. Rengetegszer próbálta hívni a lányát és az iskolát is, de a tanárok azt mondták, hogy Katy nem ment be az utolsó három órájára. Az igazgatótól elkérte a barátai számát, és tőlük is megpróbált információt szerezni, de senki sem látta.

– Ha a nap végéig nem kerül elő, értesíteni kell a rendőrséget!

– Fogalmam sincs, merre lehet! Azelőtt sosem csinált ilyet!

A férfi kezdett aggódni amiatt, hogy Katy is ugyanígy kámforrá válhat, mint az édesanyja korábban.

– Mégis milyen baja lehet a lányomnak? Mondjon valamit, hátha tudok segíteni! Köze lehet az álmaihoz?

– Sosem lehetünk benne biztosak.

A nő hatalmasat fékezett a kocsival, a kerekek kipördültek, a szélvédő berepedt, és az autó száguldott az út közepén.

– Mi történik? – kiabált a férfi. Fogalma sem volt, a nő miért rántotta el a kormányt.

– Ránk lőttek!

A többi ablak is betört, a kocsi dőlt és dőlt, a súrlódástól szikrák pattantak ki. Billy tudta, hogy fel fognak borulni.

*

A hajó közeledett a part felé, Billy pedig örült, hogy sikerült ugyanoda teleportálnia magát, mint eddig. Most viszont már tudta, hogy ő sem véletlenül álmodja magát erre a helyre. Talán őt is bedrogozták? Vagy ez egy betegség? Nem akarta megemlíteni a pszichológusnőnek, hogy ő is ugyanazt álmodja, mint a lánya. De ezek szerint ők most egy helyen vannak. Katy hangja valódi volt, nem csak a fejében hallotta.

– Hát visszajöttél, drága barátom! – örvendezett az idős férfi. – A rabszolgakereskedők mindjárt itt lesznek. Mit akarsz csinálni?

– Tartsák fel őket! Ameddig csak lehet! Én átkutatom a hajójukat, és ha ott lesz a lányom vagy a fiuk, mindenképpen megtalálom!


 

Katy Jane

A Zöld tér tele volt emberekkel. Emberekkel? Nem is emberek voltak, hanem boszorkányok, tündérek, lovagok, középkori csuhás alakok. A ruhájuk és a szárnyuk volt az, ami megkülönböztette őket az átlagemberektől. A másik hatalmas különbség az őket körbe ölelő ragyogás volt. Az arcukon ülő boldogság a testüket is sokkal szebbnek, sokkal energikusabbnak mutatta. A tér nem véletlenül kapta a Zöld nevet. A fű színe akár ételfesték is lehetett volna, de a lányt leginkább az lepte meg, hogy kis sipkás boszorkánytanoncok világító tavirózsákat vittek magukkal a tengerpart felé.

– Tisztelegnek a lemenő nap fénye előtt – magyarázta Szilaj. – Gyere, nézzünk körül! Még van idő, míg sorra kerülünk.

Katy bólintott, és kikerült két varázslósuhancot, akik azon tanakodtak, milyen varázslattal növelhetnék meg a cipőjük kunkori orrának méretét. Katy vetett egy futó pillantást Szilaj lábbelijére. Az övének az orra is hosszúkás, felfelé kanyargó volt. Ráadásul hosszabbnak is tűnt, mint eddig bárkinek a cipője, akiét eddig látta errefelé. Szilaj észrevette, hogy Katy őt nézi, és kihívó mosolyt villantott rá.

– Látom, a lábbelim felkeltette az érdeklődésedet!

– Igen, őszintén szólva nem értem, miért kell ilyen cipőket hordanotok. Nem valami kényelmes, és még nem is néz ki jól. A nőket még csak-csak meg lehet érteni a magassarkúval, de ez így…

– Ha már a kényelmetlenségnél tartunk, a te öltözékeid sem tűnnek túlságosan kényelmesnek. Sosem feszengsz a szűk ruhákban? Nem érzed meztelennek magad?

Ha eddig nem is gondolt ilyesmire, ezentúl biztos csak arra fog gondolni, hogy Szilaj ezt mondta neki. Elképzelt magán egy bő egyberuhát, amelyet az egyik tündérlányon is látott, és hirtelen meg is jelent rajta. Úgy tűnt, a varázserő nem ismer határokat. Szilaj elismerően füttyentett, ahogy észrevette a lány ruhájába hímzett vörös rózsák közé ékelődött fafuvolát.

– Most örülsz?

– Szépséged túlragyogja a Napot! – vigyorgott.

– Ezt igennek veszem – mosolygott a lány, és hálás tekintettel nézett rá. Szilaj megfogta Katy kezét, elhaladtak egy sereg lovag mellett, akik valami fátyoltáncosokról beszéltek lelkesen, és közben izgatottan nyalogatták ajkukat. Miközben felkeresték a sátrat, ahonnan rengeteg finom illat áradt, Vidor a hangszereket hangolta, és előszedte a kottákat.

– Mit szeretnél megkóstolni? Lefogadom, a te hazádban nincs ennyi finomság.

– Azért ne becsüld le a jó sültkrumplit ketchuppal!

Szilaj mosolygott, de a szemében a lány mérhetetlen vágyakozást érzett. Biztos szerette volna megismerni az ismeretlent, a Föld világát, de Katy nem volt biztos benne, hogy fel tudna érni Kelowna a mágikus Örökhonhoz. Szilaj kapott egy tálcát, és rápakolt egy fenyőmagos édességet, egy Lombard szeletet és egy kupányi édes, fűszeres illatú bort, amit Pimentnek hívtak.

– Elég lesz! Még a végén kipukkadok ettől a sok kajától!

Mikor Katy megkóstolta a sültet, csillagok kezdtek táncolni a szeme előtt. Otthon mindennek műanyag íze volt ehhez képest. Az ízek táncot jártak a nyelvén, és úgy érezte, hogy most ő is úgy ragyog, mint a tündérek aurája. A sütemény egy fenyőerdőbe röpítette az érzékeit. Eszébe jutott az óvodás élménye, mikor az anyja és az apja betegségre hivatkozva kimentették az óvodai pokolból, hogy együtt tölthessenek egy napot az erdőben. Kirándultak, nyársaltak, boldogok voltak. Ezeket az ízeket Gordon Ramsay is megirigyelné!

– Úgy tűnik, kedvedet leled a fogásokban! – mosolygott Szilaj, mintha csak ő készítette volna a fogásokat.

– Nagyon finomak!

– Fogyasztd hát egészséggel! – nyújtotta át a tálcát a lánynak. – Egyébként a cipő orrára visszatérve, azért kell a férfinépnek ilyen lábbelit viselni, mert a hossza mutatja, hogy mekkora valójában a férfinak a… nos…

Szilaj megköszörülte a torkát, és próbálta elrejteni kisfiús vigyorát. Katy szerint ugyan szánalmas volt nevetni a saját poénjainkon, de ez a mozdulat olyan ártatlan és annyira elragadó volt, hogy elvörösödött tőle.

Miközben Katy csendben eszegetett, Szilajjal a lovagok bemutatóját nézték. Leheveredtek a harmatos fűbe, és a lány tartott tőle, hogy fel fog fázni, ha nem kel fel minél hamarabb. De azért élvezte az együtt töltött időt a bárddal. A zenét a lovagok páncéljának és kardjaik ütközésének fémes csikorgása adta, ahogy különféle lenyűgöző harci pozíciót vettek fel, és küzdöttek megadásig egymással. Fegyelmezetten, elkötelezetten küzdöttek, Katy elképedve nézte őket. Régen tagja volt a futócsapatnak, de az apja azt javasolta, lépjen ki, mert még a végén ártani fog a szívének.

– Te mindig bárd akartál lenni?

– A költészet az életem. A dalaimmal az embereket akarom okítani. Sosem akartam mást, mint átadni a tudásomat másoknak. És a könyvek, az ősi kódexek senkit sem érdekelnek. Lássuk be, kezdetben csak az utazás érdekelt, és vándorzenész voltam, de mostanra már itt helyben is akad kötelesség. Szeretem a zenét. Nekem ez az életem. Hogy játszhatom rajtuk. Mivel jómagad is jártas vagy a muzsika terén, talán megérted. Sosem loptam, nehogy levágják büntetésből a kezem. Nekem szükségem van rájuk! Szükségem van a zenémre.

Katy meglepődött a vallomáson. Sosem gondolta volna, hogy Szilaj bárd egyszer ilyen őszintén fog vele beszélgetni.

– Abszolút megértem, mire gondolsz. Amikor fuvolázom, én is ugyanígy érzek. Nem tudom, mi lenne velem nélküle.

Szilaj lesütötte a szemét. Ilyen egy szemérmes trubadúr? Akárhogy is, a lánynak tetszett a látvány.

– Azt hiszem, a lovagok hamarosan befejezik. Akármilyen keménynek mutatják magukat, még ők sem képesek örök időkig összpontosítani – sóhajtott Szilaj, és felsegítette a lányt a földről. –Ideje előkészülni.

Pedig külsőre tényleg olyanok voltak, mint a terminátorok, de ezt Katy már nem akarta megosztani vele.


 

Szilaj bárd

Katey Jean rettegett. Azt nem tudta, mi okoz neki ekkora félelmet, hiszen sem a népének gazemberei nem kísértették, sem a dólények nem támadtak rájuk, mégis remegett a keze, és idegesen harapdálta a száját. Tekintetét a kottára szegezte, próbálta értelmezni a tintával festett fekete kockákat a lapon. Talán az ő világában a kották sem így néznek ki? Vannak egyáltalán kották?

– Csak zenélj, rendben? Nem kell követned a hangokat, ha nem akarod! Csak kövess minket, és add önmagad! – súgta neki, miközben már mindenki rájuk várt. És akkor Szilaj megértette. Ezernyi varázslattól fénylő szempár szegeződött rájuk. Hirtelen ő is kisgyereknek érezte magát. – Ne feledd, te is varázsló vagy! Mutasd meg nekik, mire vagy képes!

Katey Jean bólintott, és belefújt a hangszerbe. Vidor azonnal csatlakozott hozzá a hárfájával, miközben Szilaj a hegedűje húrjába csapott. Szárnyalt a zene, és vele szárnyalt a bárd lelke is. Sosem érezte még magát ilyen közel Katey Jean-hez. Úgy tűnt, a lány is élvezi, és még kicsit csalódottnak is tűnt, miután Szilaj bejelentette, hogy a következő dalt egyedül szeretné eljátszani, de azért visszaállt a közönség tagjai közé.

– Ezt a dalt a múzsámnak szánom. Katey Jean, köszönöm, hogy az életem része vagy!

Megrígatni azért nem akarta a leányt. A legtöbb fehérnép felsikoltott volna örömében, de ez a szépséges, pimasz kis csillagfattyú még ebben is más volt.

Szilaj letette a hegedűt a földre, és elvette Vidortól a guiterne-t, a pengetős húros hangszert, melyen csak pár hónapja tanult meg játszani, és melynek körtealakja tökéletesen illett a termetéhez. Pengetni kezdte a fahangszert, majd énekét is társította hozzá.

Oly édes volt a végtelen

cirógatás, oly jóleső

az egyre hulló csókeső…

Ezer gyönyört és kéjt találsz,

Katey Jean, egy életen át!

Mit tennék véled?

Fognám a két kezedet,

a gyöpre ültetnélek,

arcod száz csókkal illetném,

szerelmet így vallanék!


 

Billy Bellard

Billy a hajó fedélzetén futott végig, a korhadt fapadlók recsegtek-ropogtak a lába alatt. A férfit egy kicsit a naszád hajók elődjére emlékeztette. Volt legalább 20 méter hosszú, és kevés olyan hely akadt, ahol el tudott rejtőzni. Sosem hitte volna, hogy képes egy álombéli hang miatt ekkora őrültségre! A távolból még hallotta, ahogy az öreg és a rabszolgakereskedő vitatkozik egymással. Mindenesetre neki nem erre kellett figyelnie. A hajón strázsáló őrök tényleg úgy festettek, mint a kalózok. Zsíros hajuk összetapadt, fogazatuk hiányos volt, egyedül a kampókéz hiányzott. Eszébe jutott Katy beadandója, amit a Karib tenger kalózairól írt, és az egyetlen mondat, ami nem a Johnny Depp iránti rajongásáról szólt:

„Akármennyire is menők mostanában a kalózok, azt el kell ismerni, hogy a dentálhigiénia terén voltak hiányosságaik.”

Kétszer is átnézte a dolgozatot, de még így is hármast kapott rá. Ezúttal nem követheti el ezt a hibát.

– Te arról kerítsd be! – hallott egy dörmögő hangot a háta mögül. Hat gorillatermetű férfi állt mögötte, középen pedig ott állt az idős férfi és a felesége. Az egyetlen közös bennük a fehér szem volt. Nem kék, nem zöld, nem barna, még csak nem is fekete szemük volt. Pedig azelőtt teljesen normálisan néztek ki. Billy egy utolsó pillantást vetett rájuk, a csapdára, amibe került, és arra gondolt, hogy úgyis fel fog ébredni, és akkor megmenekül tőlük.


 

Katy Jane

Minden annyira gyönyörű volt. Szilaj mosolya megolvasztotta volna a legnagyobb jéghegyet is. A vallomása lángra lobbantotta a szívét. Több trubadúr kellene a XXI. századba, akkor talán a Titanicnak is más vége lenne. A bárdnál romantikusabb sráccal még sosem hozta össze a sors. A lovagoknak ideje felkötni a gatyát!

A dal végén egy tündér lépett elő, aki díszesebb volt bárki másnál a környéken. Szárnya csillogott, szemei apró csillagokként ragyogtak, koronája igazi tekintélyt parancsolt. Bejelentette a maga arisztokratikus hangján, hogy a boszorkánytanoncok megkezdhetik a szertartást. Mindenki előre engedte a tizenéves kislányokat a tavirózsákkal a kezükben. Mind a napnyugta felé fordultak egységes kört alkotva. Letérdeltek a fűbe, színes csuklyájuk ragyogott a lemenő nap fényében, arcukon izgatottság tükröződött. Katy sosem látott szebbet. Szeretett volna a részese lenni.

Egy különösen fiatal, talán hatéves kislány állt középen, mint az origó, a kör középpontja.

– Ő Cantus[1]. A szertartás vezetője – magyarázta Szilaj. – Ő vezeti a boszorkányokat.

És akkor Katy olyasmit hallott, amelyet még a legnépszerűbb tehetségkutatóban sem. A kislány énekelni kezdett. De a hang nem volt emberi. Katy érezte, hogy a világ megszűnik körülötte, és csak az angyali, mégis erőteljes hangra koncentrál. Ismeretlen nyelven énekelt, de Katy mégis minden szót értett.

Halkul a világ, minden szó

egy üres folyosó.

Szépen, csendben felelek most

az élet szava jő.

Az időtlen idő keres,

Éjjelente színesre fest

minden boldogságra váró helyet.

A kisboszorkányok letették a tavirózsákat a fűbe, és a zöld rét hirtelen az ezerszínű tavirózsák szivárványszínét öltötte fel. Katy talpa alatt izzott a talaj, és különös erő töltötte fel. A naplemente színeiben játszott a föld, az ég, a víz, az árnyék is lilás-sárgás árnyalatban vetült Katy arcára.

– Ez gyönyörű, Szilaj – ölelte át a fiút a lány.

– Szerettem volna, hogy lásd a világom csodáit. Örömmel tölt el, hogy a részesévé tehetlek minden jónak, amit ismerek.

Katy visszamosolygott rá, és ismét a kis boszorkányokat nézte. Az égből kis csillámok kezdtek hullani a földre, és a boszorkányok felálltak, miközben a tavirózsák magukba szívták a színes fényt. Körbetáncolták a saját rózsájukat, kecsesen kerengtek, miközben a középen álló lány kitárta mindkét karját, és a természet hangjait hívta segítségül. Madárcsicsergés, mennydörgés, fák susogása, szél járása, víz hullámzása, patak csobogása adta az alapot az égi muzsikának.

Rövid a nap, lássuk hát,

mire vagyunk képesek egy pillanaton át!

Fények gyűlnek, az idő pereg,

táncot ajándékozunk most neked!

És ekkor mindenki egy emberként kezdett énekelni. Ugyanazt a refrént mondogatták újra és újra. Egyedül Katy maradt csendben, nem tudta, vajon neki is énekelnie kellene-e. Tétován tátogni kezdett, de hamar ráérzett, és megjegyezte azt a pár sort, majd már felszabadultan énekelt.

Adj most nékünk, szeress vélünk

minden egyes sötét éjszaka

egy csepp fényt,

egy virágot,

mely elkísér egy életen át.

A tavirózsák hirtelen átváltoztak öklömnyi méretű vörös rózsákká. Pontosan olyanok voltak, mint amit Szilaj ajándékozott neki a szekérben első találkozásukkor.

Katy értetlenül nézett a fiúra, aki cseppet zavarban érezte magát. A kisboszorkányok felvették a rózsáikat. A nap lement, már csak a szentjánosbogárkák és a világító rózsák adtak fényt. A középen álló kislány feje fölött pontosan annyi fej jelent meg, amennyi rózsával bírtak a lányok. A kisboszorkányok elindultak a kiválasztottak felé, és átadták nekik a rózsájukat. Az emberek előléptek, arcukon boldog mosoly látszott.

– Ez a rózsa mostantól a tiétek! Az, hogy a rózsa kiválasztott titeket, azt jelenti, hogy ebben az évben találkoztok valakivel, talán már ismeritek is az illetőt, akinek a legnagyobb szüksége van az életre, a segítségetekre, a boldogságra. A naplemente fénye mindezt nektek ajándékozza, és feladattal bíz meg benneteket. Találjátok meg ezt a személyt, adjátok neki a rózsát, és tegyétek boldoggá!

– Tavaly én kaptam a rózsát – vallotta be Szilaj. – Úgy gondoltam, reménykedtem benne, hogy te vagy az, akinek adnom kell!

Katy már értette, miért volt ott a rózsaalakú tetoválás a vállán. A kiválasztottságának a része. A kiválasztott kiválasztotta arra, hogy kiválasztott legyen. Könnyek szöktek a szemébe az örömtől. Soha senki nem tett még érte ilyesmit.

– Köszönöm – mondta elcsukló hangon.

Katy… Én vagyok az!

– Anya? – csodálkozott a lány. Lábujjhegyre állt, és szétnézett, de nem látott senkit. – Anya, merre vagy?

Arcáról egyből lehervadt a mosoly, és már nem tudott tovább a gyönyörű forgatagra figyelni. Egyre csak az édesanyja hangját hallotta, amint őt szólítja, segítséget kér, hívja.

Szilaj is észrevette Katy kétségbeesett tekintetét.

– Jól vagy? – kérdezte a fiú, és tétován megérintette a karját.

– Azt hiszem, hallottam valamit. Anya… az anyám életben van, és engem keres!

– Merre van? Szeretném tiszteletemet tenni előtte, majd atyád előtt is!

– Meg kell keresnünk!

Katy előtt elmosódott a világ, de nem a könnyei miatt. Érezte, hamarosan fel fog ébredni.

Ne, ne, csak most ne! – könyörgött, ám Szilaj már nem látta őt.

*

Hűvös szél és víz szúrós aromája csapta meg az arcát, ahogy lassan kezdett felébredni. Nem látott mást, csak fehér falakat, pislákoló neoncsöveket, zúgó, berregő gépeket, a saját fülének csengését. Infúzióra volt kötve, a szíve hevesen dobogott, valamiféle különös csövek lógnak ki belőle. A mellkasa szűrt, szorító érzés marta a testét, de az elméje bódultnak tűnt.

– Minden rendben lesz, kislány! Nyugodj meg! – szólt hozzá egy orvos, és egy hatalmas tűvel beleszúrt a karjába. Lila foltokat látott a karján, ami arra utalt, hogy ez már nem az első szúrás a számára. Nyöszörgött egy sort, majd ismét álomba zuhant.

*

– Katey Jean! Kelj fel! – ölelte magához Szilaj. Kócos fürtjei szantálfa illatát idézték, a lány megnyugtatónak találta, hogy hozzá bújhat, de még mindig rettegett.

– Félek, elkaptak! – nyögte fáradtan. – A Földön. Már nem a hajón voltam, hanem egy fehér, klórszagú épületben. Azt nem tudom, hogy labor vagy kórház akart lenni, szerintem egy kicsit mind a kettő.

Még mindig este volt, Vidor Szilaj hegedűjén játszott, szórakoztatta a népeket, ő és Szilaj a tömeg kellős közepén voltak, a fiú a karjában tartotta a lányt, nehogy elessen.

– Jól van, most már biztonságban vagy! – próbálta vigasztalni Szilaj.

Katy viszont egyre inkább kétségbe esett. Tudta, ez a titkos álomszövetség nem tarthat sokáig. Mióta álmodik, a szívpanaszai újra jelentkeztek, és a világban teljes a káosz. Szeretett volna hinni, de odaát nem tűnt épp rózsásnak a helyzet. A lány ellökte magától a fiút, és elindult arra, amerre a hangot hallotta.

– Most meg hova indulsz? – sietett utána a fiú, de Katy tartotta a távolságot.

– Nem kell velem maradnod, Szilaj! Neked itt van Vidor, a zenéd, a hivatásod. Annyi mindent szeretnél elérni az életben, hát nem tartalak fel! Menj csak!

– Miért mondasz ilyeneket?

– Mert nem tudom, meddig tartanak életben odaát. És nekem még azelőtt kell megtalálnom anyát. Nem halhatok meg úgy, hogy ne látnám viszont!

Katy arcáról csorogni kezdtek lefelé a könnyek, de ő makacsul letörölte őket.

– Ha ez a vágyad, hogy megtaláld a szülőanyádat, ám legyen – bólintott Szilaj. – De az én vágyam pedig az, hogy segítsek neked benne.

Katy kiért a tengerpartra, ahol épp egy hatalmas fahajó indult útjára. A vízen volt, de még nem messze. Könnyen beérhette. És a hang egyre csak hívta.

Katy gyorsan felmérte a lehetőségeket, és az úszást máris kihúzta, ugyanis körülbelül ő volt az egyetlen lány Kelownában, aki nem tudott úszni.

Katy… Katy…

Már az apja és az anyja hangját is hallotta. Tényleg nem tevődhetett sokat. Egy fa lombja a víz felé ért, Katy elkezdett felmászni rá. Szilaj az úszást választotta, csakhamar talált is egy kapaszkodót, de tudta, hogy a lány azt nem tudta volna használni, túl instabil volt, túlságosan veszélyes. Katy fejében még hallatszott, ahogy Szilaj beugrik a vízbe, és azt mondja neki, maradjon ott, majd ő elintéz mindent. Ez viszont nem az ő kötelessége volt. Többé már nem. A fa tetejére érve megreccsent egy ág, és Katy azt hitte, lezuhan, de nem érdekelte. A lombkorona pont ott végződött, ahol a hajóorr járt éppen. Katy mély levegőt vett, és fejest ugrott a végtelenbe.


 

Szilaj bárd

A trubadúr azt hitte, menten összeesik, mikor meglátta, hogy Katey elengedi a faágat, és a víz felé zuhan. Az, ami ez után történt, azonban elképesztő volt. Katey szinte szárnyalt, repült az égen, és a talpára érkezett a hajó fedélzetén. Szilaj összeszedte magát, és ő is felkapaszkodott. Megrázta magát, mint egy ázott eb, tekintetét pedig a mellette álló Katey-re szegezte.

– Itt kell lennie! – motyogta Katey Jean, és körülnézett a hajón. Egy férfit láncoltak egy póznához, arca tele volt vérfoltos sebesülésekkel, haja csimbókokban tapadt össze, görnyedten ült a padlón, szemét csukva tartotta. Katey Jean viszont azonnal odarohant hozzá.

– Apa! Apa, itt vagyok! – ébresztgette kétségbeesetten, és a férfi felnézett rá, de szinte azonnal megjelentek a fedélzeten a rabszolgakereskedőnek öltözött szörnyek. Mert nem emberek voltak, ezt Szilaj tudta jól. Náluk nincsenek rabszolgakereskedők, a mágusok kivégezték mindet.

– Katey Jean, vigyázz! – figyelmeztette, de már későn. A lányt egy intéssel a földhöz csapták, és a semmiből láncok nőttek ki, hogy őt is az oszlophoz köthessék. Szilaj megpróbálta lerángatni róla a láncokat, de csak azt érte el vele, hogy a bárd is csapdába esett.

– Mit akartok tőlünk? – kérdezte a fiú dühösen. Kapálózott, küzdött a béklyó ellen, azok viszont nem engedték el, hanem csak még erősebben szorították a tagjait.

– Mi a Fényt szolgáljuk. Hódoljatok be! – mondta az egyik fehérszemű monoton hangon. – Ne is próbálkozz, bolond zenész! Ezt a láncot nem fogod tudni szétszakítani. A lelketek nem szökhet el innen.

– Hova visztek? – szólalt meg Katey Jean is, miközben egyik karjával az apját ölelte.

– Északra. Ahová tartoztok. Ahová mindenki tartozik.

Katey Jean fájdalmasan felmorgott, mikor túl erősen próbálta kiszabadítani magát, és a lánc kishíján megfojtotta.


 

Katy Jane

Katy nyaka elgémberedett, ahogy lassan magához tért. Csak arra emlékezett, hogy a lánc a nyakára tekeredett, és a levegő lassan kiáramlott a testéből. Vacogott. Szilaj megpróbálta védeni őt a hidegtől, de nem járt sok sikerrel.

– Hol vagyunk? – eszmélt fel.

– Északon – felelte a bárd szomorúan. Katy vetett egy pillantást a jégtáblákra, melyek körül a hajó keringett. Már nem voltak az oszlophoz kötözve, de a lánc még mindig rajtuk lógott.

– Látod azt a hegyet? – mutatott egyenesen előre a fiú. – Azt kell megmásznunk.

Hatalmas hegycsúcs fehér teteje látszott a magasból. A lány tudta, hogy élve sosem tudna felmászni rá. A helyzetük még mindig nagyon abszurd volt. Az egy dolog, hogy ötször is látta az Elrabolvát, de ez már túlzás!

A hajó kikötött a szárazföldön. Már amennyire száraz volt egy hóval, jéggel fedett vidék. Katy varázsolt magára egy melegebb ruhát, majd ugyanezt megtette Szilajjal és az apjával is. Mindkét kezével átkarolta az apját, hogy meg tudja tartani a súlyát. Úgy tűnt, minél jobban ki akar valaki szabadulni, annál inkább beragad a fogságba. Mint az ördöghurkok a Harry Potter filmben. Csak itt épp a fényt akarták, nem menekültek előle. Elrablóik kampós botokkal lökdösték őket előre. A talpuk csúszkált a hólében, arcukat csípte a hideg. A meredek emelkedő pedig csak még nehezebbé tette a közlekedést. Erről eszébe jutott az anyja üzenete. Ő is a Fényt kereste. Talán tényleg itt van valahol, és a hang nem tévedett, nem csak egy kelepce volt. Hanem jel is.

– Apa! Apa, hallasz engem? – szólongatta a férfit. – Kérlek, beszélj hozzám!

– Itt vagyok, Katy! Örülök, hogy megtaláltalak!

– Próbáld mozgatni a tagjaidat!

Szilaj néha megdörzsölte a férfi kezét, lábát, de ez nem volt elég. Könnyen megfagyhatott, és Katy ezt nem hagyhatta.

– Olyan álmos vagyok, Katy!

– Ne hunyd le a szemed! Ébren kell maradnod, apa! Mesélj nekem valamit! Mesélj a napodról! Mesélj a pszichológusról! Miért kerestetek engem?

A lánynak egyre nehezebb volt cipelni a plusz súlyt, de nem panaszkodott, mert tudta, Szilaj az első adandó alkalommal átvállalná a cipelését.

– Mi ez az egész? – kérdezte Szilajt. – Úgy festesz, mint aki lényegesen többet tud nálam, de valamiért nem akarod elmondani. Mondd meg nekem, Szilaj, mi folyik itt valójában! Miért vagyunk itt? Kik ezek?

– A Fény legendája egy ősi mondán alapszik. Vannak olyanok, akik még most is hisznek benne, hogy északon, ahol mindig hosszabb az éjszaka, mint a nappal, a legmagasabb hegy tetején láthatja az ember a Fényt, ami örökké világít.

– És mire jó ez? Miért nem mennek oda, ahol melegebb, naposabb az idő?

– Mert ez a fény nem ok nélkül világít örökké. A szeretteink lelke ég benne. A lelkek adják az öröktüzet.

Katy lélegzete is elakadt.

– Aki látja a Fényt, és esküt tesz a szolgálatára, sosem veszíthet el senkit, aki fontos neki. Láthatja az elhunyt szeretteit, és örökké velük maradhat. A Fényben elméletileg kirajzolódik a számunkra fontos ember arca. Sokan állítják, hogy még beszélni is tudtak velük.

– De minek kellünk mi ehhez?

– Nincs alku anélkül, hogy mi is adnánk cserébe valamit. Az alkuhoz pedig lelkek kellenek. Olyan ez, mint a kalmároknál. Csere cserére. Téged a szülőanyád hangja hívott ide. Atyádat a te hangod. Kötődik hozzád, ahogy te kötődsz hozzá. A kötődés jelzi, hogy van lelked. Ők ettől akarnak megfosztani, míg olyan üres leszel, mint ők.

– Még most sem értem. Miért pont minket? Miért pont engem? Nem lett volna nekik jó más?

Ez erős volt, de Katy-t jelenleg nem érdekelte az együttérzés, az igazság, csak magyarázatot és kiutat akart találni.

– Ezek itt mind felesküdtek a Fény szolgálatára. Ha nem önmaguk miatt, hát olyanok vették rá a lelküket a csatlakozásra, mint a barátaik, szeretteik hangja. A Fény kihunyna hamar, ha csak azok lelke táplálná, kik önszántukból ajánlkoznak fel neki. Kiskoromban engem is a fényrabszolgákkal ijesztgettek.

Katy törött dióhéjakon taposott. Rossz érzése támadt. Eszébe jutott az őt bámuló diók tömkelege és a tudat, hogy innen mielőbb menekülnie kell.

– Akkor minket egyszerűen fel fog falni a Fény? És hogyan? Kiégünk, mint egy szoláriumban, ha túl sokáig maradunk bent?

– A Fény még a Földön is ismert kell, hogy legyen. A Fény az egyetlen, ami átjut a Falon. Északon legalábbis muszáj látszódnia.

Katy elgondolkozott, és csakhamar rájött, hogy náluk is látszik a Fény.

– Az Aurora Borealisra gondolsz?

– Nem tudhatom, a te világodban hogy nevezik. Csak azt tudom, hogy ez a hely Örökhon szent nyughelye. Én is jártam már itt. Egyszer. De akkor még nem akartak elkapni mindenféle fényrabszolgák, és dólénytetemek sem hevertek sehol. Valami nincs rendben.

– Mikor jártál te itt?

Katy csak most érezte, mennyi mindent nem tud még a fiúról.

– A szüleim halála után egy nappal találtam egy levelet, amit arra az esetre írtak, ha elvinné őket a halál. Az utolsó kívánságuk az volt, hogy a lelkük a Fényé lehessen. Én pedig felszöktem egy ide tartó hajóra, és szétszórtam a hamvaikat a hegytetőn. Akkor még minden békés és nyugodt volt. Talán másképp tekintenek az önként jövőkre. Elvégre én lelkeket ajánlottam fel a Fénynek.

Katy nem tudta, mit mondhatna. A számára még maradt esély, hogy láthatja az anyját, és ha az apja kibírja az utat felfelé, biztos ki tudnak találni valamit. Szilaj számára viszont már nem volt vigasz.

– Mit terveznek velünk? Lelöknek a hegytetőről, és azt hiszik, a Fény majd befogadja a lelkünket?

– Fogalmam sincs – vallotta be Szilaj. Elkerültek pár dióhalmot, és hamarosan az őket őrző fényőrök is lemaradtak. Beolvadtak egy őrségnek tűnő egyvelegbe, amit legalább száz gorillatermetű, fehérszemű vadállat alkotott.

Katy agyában megfordult, hogy meneküljenek, de akkor minden katona letérdelt. Katy testébe belemart a kín, és érezte, hogy neki is ezt kell tennie. Tisztelegnie kell a Fény előtt.

Ekkor meglátta az északi fényt, ami itt valami varázslatos jelenség volt, de náluk csak egy természeti jelenség. Vagy épp a Földön becsülték alá az erejét? Hatalmas fényár bukkant elő, ahogy felértek a hegy tetejére. Szilaj is letérdelt, Katy apja viszont még mindig a lány hátán volt. Nem akarta elereszteni.

– Kislányom!

Egy talpig fehérbe öltözött asszony lépett ki kecses léptekkel a Fényből. Báliruhát viselt, ő lehetett az egyetlen, aki nem fázott. És akkor Katy meglátta az arcát.

– Anya?

Katy szíve összeszorult, könnyek mardosták az arcát.

– Hát élsz? Tényleg te vagy az?

Mellette Szilaj ugyanolyan elképedt arccal bámult a Fény felé.

– Jóanyám, atyám! Valóság, amit látok? Nem csak ábránd?

Katy meglátta a szintén fehérbe öltözött kövérkés párt, amint kinyújtják a kezüket Szilaj felé, és kérik, ölelje meg őket. Katy anyja ugyanolyan kedves mosollyal ismételte a mozdulatot. Szilaj felállt, és elindult a szülei felé. Katy is így tett, de hirtelen megannyi más fehérruhás arc is feltűnt az anyja mögött. Ők nem mosolyogtak, arcukon szomorúság ült. És akkor meglátta a vékony fényréteget, ami mögött mind álltak. Megtorpant. Újabb csapda lenne?

– Szilaj, állj meg! Ne menj közelebb hozzájuk!

– Mi a baj, kislányom? Nem szeretnéd, hogy megint együtt legyünk?

– De, mindennél jobban szeretném… én…

Katy hallotta, amint az apja odasúgja neki, hogy ne menjen.

– Te nem vagy valódi! Nem létezel! Nem lehetsz itt! – kiáltott a lány az anyja felé.

– Mégis miről beszélsz? Hiszen itt állok, butus! Gyere, mindent megbeszélünk! Nem kell többet egyedül lenned!

– Katey Jean, mi történt? – kérdezte Szilaj. Úgy tűnt, a szülei hozzá is beszéltek, de ő nem látta Katy anyját, ahogy a többi arcot sem a családtagjain kívül. A lány ezt is a csillagfattyú létének köszönhette?

– Nem igazi! Ez trükk! Azt akarják, hogy velük menjünk!

Szerette volna hinni, hogy az anyjával lehet, és újra egyesülhet a család, de Amon professzor már a fejébe verte, hogy az életben semmi sem az, aminek látszik.

– De… jó lenne… úgy lesz, atyám!

Szilajt kezdték meggyőzni. Ezt nem hagyta. Elő kellett vennie a logikus énjét, ki kellett tartania.

– Katy! Kérlek, menj innen! Mondd meg Mia Anne-nek, hogy örökké szeretni fogom, ahogy Amont is! Tedd meg ezt nekem!

Fridát fedezte fel a fehérek között. Mia Anne azt mondta, autóbalesetben halt meg. De azt senki sem tudta, mi lett a lelkével.

– Szilaj, hát nem érted? Azt akarják, hogy velük menj!
– Persze, hogy az a céljuk! Szeretnek engem, és még azt is tudták, mi a kedvenc ételem. Ha valótlanok volnának, semmit sem tudnának rólam. Mennem kell!
– Könyörgöm, ne menj! Szükségem van rád!

Az anyja kezdte átlátni a dolgokat, mert szája szomorú grimaszba fordult.

A talajból hatalmas jégfullánkok indultak el feléje, Szilaj pedig maga elé állította. A testével védte.

– Azt akarják, hogy önként add nekik a lelked, hát nem veszed észre? – Katy az anyja felé fordult. – Ha igazán szeretsz, mit szeretnél, mit tegyek?

– Azt szeretném, hogy gyere ide hozzám, és éljünk együtt örökké a Fényben.

Szilaj az övével csapott le egy feléjük tartó jégfullánkot.

– Ne csináljátok ezt! – kérlelte az anyja. – A Fénynek táplálkoznia kell!

Hát ezért voltak itt a diólények. Mert ők a csillagfattyúk lelkét szívják ki.

– A Fény urának kell az energia most, hogy megindult a Föld ellen!

Hihetetlen, hogy az anyja úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha mi sem lenne természetesebb.

– Ha valóban az anyám lennél, azt akarnád, hogy szabad legyek, és azt csinálhassam, amit szeretnék! – kiáltott Katy. – És azzal lennék, akit szeretek. Egy anyának senki nem lehet fontosabb a gyerekénél!

Még egy Narniába illő jelenetben sem.

– Nem hiányoztam neked? – próbálkozott tovább a fehérruhás.

– Nagyon szeretlek, anya! Éveken át kerestelek, de azt hiszem, én most találtam meg a „fényt”. Nem mehetek veled, és ha szeretsz, megérted. Hagyni fogod, hogy virágot vigyek a sírodra, sirassalak, amikor egyedül vagyok, és azzal vigasztaljam magam, hogy a lelkemben mindig velem leszel, még akkor is, ha a valóságban nem láthatlak! Nekem nincs szükségem bizonyítékra, hogy hinni tudjak benned!

A nő csettintett, mire a jégfullánkok ismét megindultak a lány felé. Szilaj hősiesen kaszabolta őket, de Katy az apját igyekezett védeni, aki nem tudta magának legyőzni őket. Az egyik szilánk belefúródott Katy mellkasába, pont oda, ahol a szíve lüktetett. A lány felsikított, és a világ elhomályosult előtte.


 

Szilaj bárd

A legrosszabb rémálma vált valóra. Katey Jean, az álomlány a karjában haldoklott.

– Ha nem jöttök magatoktól, más eszközökre lesz szükség – mondta a fiú atyja. Már nem a szüleit látta bennük, hanem álruhás, csalfa szörnyetegeket.

– Minden rendben lesz! – suttogott megnyugtató szavakat a lány hajába. Egy férfinek sosem szabadott volna sírnia, de Szilaj most nem tudta visszatartani a könnyeit. A jég pókhálóként kezdett terjedni a lány teste körül, és Szilaj tudta, hogy ha körbeér, mindennek vége. Próbálta kihúzni a jégtőrt a szívéből, de nem tudta. Görcsösen ragaszkodott hozzá.

Ha már nem lehet másképp, a csók legyen az utolsó dolog, amire a lány emlékezni fog. Előre hajolt, és ajkát a lány hideg, lilás ajkára tapasztotta.

– Örökké szeretni foglak! – suttogta, majd a lány szeme lecsukódott. Szilaj nem tudta elengedni, tovább csókolta. És ekkor valami megváltozott. A jégtőr olvadni kezdett, ahogy az egész hegy is. Hamarosan vízben toporgott, és a jégfullánk is elolvadt. A jég alatt zöld fű gyökerezett, mely most előre tört. A szülei arcán jeges rémület ült ki a varázslat láttán. Katey Jean hirtelen kinyitotta a szemét, és mélyet sóhajtott.

– Én is szeretlek!

Jéghideg kezével megsimogatta a fiú ijedt arcát.

A láthatatlan fal, mely elválasztotta a fehércsuklyásokat tőlük, hirtelen repedezni kezdett, és mint az üveg, darabjaira hullott. Mire azonban elérte volna őket, vízcseppekké vált minden egyes jégüveg. A hideg szelek helyét lágy szellők váltották fel, és Katey Jean körül virágok nyíltak. A lány csodálkozva nézett szét.

– Mi történik, Szilaj?

Fehérruhások szellemei röppentek a levegőbe, majd vissza a földre, de ezúttal emberi alakban. Színes ruhák és életteli, pirospozsgás arcok töltötték be a környéket. A Fény fogvatartott lelkei. Már ő is látta őket.

Katey Jean lassan felkelt, ő pedig minden lépésnél megtámogatta.

– A lelkek szabadok lettek – lépett oda hozzájuk egy magas, szőkehajú nő. – Az első szerelem lángoló tüze megolvaszt minden jeget, amit csak ismer.

– Anya! – sírta el magát Katey Jean. Szilaj egy pillanatra újra reménykedni kezdett, de tudta, az ő szülei már a valóságban is meghaltak.

A Fény felragyogott, fényessége olyan erős volt, hogy Szilaj biztosra vette, hogy a Föld nevű bolygó minden részén látják majd.

– A Fény Ura meghalt. A Földön legyőzték őt a hit erejével. Ti pedig megszabadítottatok minket a rabságtól. Az ellenállásotok volt a megoldás.

– Mire? – lepődött meg a lány.

Szilaj elvigyorodott.

– Mit nem mondtál el nekem? – türelmetlenkedett Katey Jean.

– A legenda nem csak ennyi. Az ősi mítosz szerint a Fény addig gyűjti majd a lelkeket, míg valaki meg nem válaszol egy rejtvényt. Te pedig megtetted.

– És mi volt az?

– Fény nélküli fény ragyog, szeretted nem láthatod, mégis ott van. Honnan tudhatod?

Katey Jean tűnődött pár percig, és csak aztán válaszolt.

– Nem tudhatom, csak érezhetem. A szívemben.

– Mert akit szeretünk, mindig velünk lesz – fejezte be Szilaj a gondolatmenetet.

Billy Bellard

A férfi arra ébredt, hogy esőcseppek hullanak az arcába. Halványan rémlett, hogy a lánya beszélt, majd pedig azt a furcsa idegent csókolta. Szeretett volna odamenni, és szétválasztani őket, mint minden gondos apa, de mozdulni sem tudott. Minden hirtelen történt. Az esőcseppek beszivárogtak a ruhája alá, átjárták a sérüléseket, és begyógyították a sebeit. Jobb lett, mint újkorában.

Odament a lányához, és átölelte. A fiúnak összeborzolta a haját, mintha a saját fia lenne, ezzel mondott köszönetet mindazért, amit a lányáért tett.

– Szia! – mosolygott rá egy nő. Pillanatokkal később jött rá, hogy az a felesége. Olyan rég nem látta már.

– Szia! – suttogta. Nem mert hinni a szemének, de azért átölelte a nőt.

– Ideje felébredni, kislányom! – mosolygott rá az anyja.

Katy arca elszörnyedt.

– Nem, nem hagylak itt, anya! És Szilajt sem! Mi már összetartozunk!

– Én sem hagyok itt senkit! – felelte Billy.

– Anya, nincs más módja, hogy hazajussunk?

– Egy talán van – felelte a nő. – A csillagfattyúk a határon bukkantak fel először, és mindig oda tértek vissza.

Ez igaz, Billy-nek is mindig el kellett képzelnie egy helyet, ugyanazt a helyet, ahová menni akart.

– Én viszont mindig Szilajhoz kerültem – válaszolt a lány. – Hogy lehet?

– A rózsa az oka – feszengett a fiú. – Amit neked adtam. Láttam, hogy a válladon viselted a jelét. Talán ez azt jelenti, hogy jó ember kapta a virágot, és örökre összeköt minket ez a szál.

Katy elmosolyodott. Billy azonban különös rántást érzett magán, és mielőtt észbe kaphatott volna, eltűnt a sok megdöbbent ember szeme láttára, akik mind a fényben gyönyörködtek, és azt próbálták kitalálni, mi legyen életük következő lépése. Csak a szeme sarkából látta, hogy Katy-vel is ugyanez történik.

*

Kórházi váróteremben ébredt. Miután az energiaital és a kávé nem tudták ébren tartani, elaludt. Még emlékezett, mi történt ideát. A pszichológusnő autójából kászálódott ki éppen, mikor a volt főnöke, a szállodaigazgató felhívta, hogy Katy ellopott egy hajót a kikötőjéből, és követeli az árát. A mentőautó percekkel később megérkezett, kimentették a pszichológust a vezetői ülésből, és azonnal elszállították a kórházba. A rendőrség is kijött a helyszínre, és Billy elmondta nekik, mi történt a lányával, miközben a mentősök őt is átvizsgálták, de szerencsére semmi komolyabb baja nem esett, csak pár felületi sérülés. Egy csapatot Katy után küldtek. Utána mentek hajóval, és meg is találták. A szíve leállt, és újra kellett éleszteni. Mentőhelikopterrel szállították kórházba, azonnal megműtötték, de az állapota még mindig kritikus volt. Billy el sem mozdult mellőle. Az iskolapszichológus halálhíre pedig csak még inkább letörte.

Köpenyes orvosok rohantak be oda, ahol Katy feküdt. Tudta, valami nincs rendben. Gépek sípoltak, fények villództak. Kitört a káosz.


 

Katy Jane

A lány egy kórteremben tért magához. Fájt mindene, a szívéből csövek álltak ki, hallotta, hogy sikoltó hangján felzúg egy masina. Orvosok siettek be hozzá. A feje lüktetett, égetett a csövek helye, ahogy megpróbált megmozdulni. Az utolsó dolog, amit látott, az arcára sütő napfény volt, mielőtt álomtalan álomba zuhant. Az álomnak vége. Elérkezett a keserű valóság.

*

Katy léptek közeledésére ébredt. Kinyitotta a szemét, de fájt minden mozdulat. Az apja állt felette, sajnálkozó tekintete beleégett a retinájába. Nem szerette, ha így néznek rá. Örült, hogy nincs itt Szilaj, bár sírni lett volna kedve, ha arra gondolt, hogy sosem láthatja többé.

– Jobban vagy, kicsim?

Az ágy másik oldaláról az anyja mosolygós arca nézett vissza rá. Nyárias, sárga ruhát viselt, mely kiemelte aranyszőke haját és barátságos nézését.

– Most is álmodom? – nyögte kiszáradt torokkal a szavakat. Megmozgatta az ujjait, és felemelte a kezét, hogy megtapogassa a mellkasán a csöveket. A finom pamutruhán kívül semmi mást nem érzett. Lepillantva pedig tényleg nem is volt már benne a cső. Gépek sem sípoltak a közelében, mindnek a képernyője elsötétült. Katy minden fájdalom nélkül felült. Érezte a szívének egyenletes zakatolását, hosszú idő óta először vette biztosra, hogy él.

– Meg sem akarod köszönni? – vigyorgott rá egy ismerős arc az ajtóból. Szilaj.

A fiú belépett, és átölelte a lányt. Modern ruhát viselt, egyszerű farmert és fehér pólót. Még ebben is lélegzetelállító volt.

– Mi történt? Hogy kerültök ti ide? – Katy nem tudta, hirtelen hova nézzen.

– Ismered a mondást, lányom. Mindenhol van vészkijárat, és mi megtaláltuk. Addig kerestük Szilaj bárddal a megoldást, míg megtaláltuk. A napfény hozott minket ide.

Katy kérdőn meredt rájuk.

– Ha a felhő eltakar, a napfény vajon mit csinál? Hát utat nyit. Megkértük a mágusokat, hogy segítsenek, és sikerült eljönnünk. Még jó, hogy ott voltam Szilajjal, mert szegény már az első percben eltévedt volna a nagyvárosban. Pusztakézzel ütögette a metrókocsit, és sátánizmussal vádolta a buszsofőrt.

– Ez igaz – helyeselt a trubadúr. – Hónapokon át vártam, hogy végre újra velem lehess. Nem tudtam, hogy a rózsa ilyen kétértelmű is lehet.

– A rózsa?

Katy a másik kezében szorongatott vörös rózsára pillantott.

– Küzdöttek az életedért, és Szilaj egyszer csak berontott, még az őrök sem tudták feltartóztatni. Azt mondta, át kell adnia neked valamit – vette át a szót az apja. – A kezedbe nyomta a rózsát, amiről azt mondta, neked adta, és a gyógyulási folyamat azonnal elindult a testedben. A billentyűzavarod is megszűnt. Teljesen elképesztő.

– Akkor ez azt jelenti…

– A varázslat mégis megoldás, Katey Jean – nevetett Szilaj. – A rózsa tényleg a megfelelő ember kezébe került. De most már ne fészkelődj! Pár napig még itt tartanak, aztán hazamehetsz.

– És aztán mi lesz? – kérdezte a lány bátortalan hangon.

– Igazi család leszünk.


 

Epilógus

Katy a parkban sétált. Végig Szilaj kezét fogta, és azon gondolkodott, amit az anyja mondott neki. Mikor ő ezt az üzenetet hagyta, és elindult a Fényt keresni, már évek óta álmodott ezzel a világgal. Nem tudta, mi történt vele, de Örökhonban kapott egy varázslótól egy nyakláncot, ami mindig a helyes útra kanyarintja majd. A mágus szerint az anyja valamelyik leszármazottja Aranyföldről származhatott, akit halála után a Fény bekebelezett. Furcsa volt belegondolni, mi minden folyt a háttérben évek óta. Nem is akart erre gondolni.

Ma volt először szabad levegőn hosszú idő óta. Nem láttak egy fegyverest sem, és Kelowna újra visszatért régi fényességéhez és pompájához.

– Katey Jean, mondanom kell valamit! – szólalt meg Szilaj hirtelen.

 A lány figyelmesen hallgatta.

– Már megmutattam neked az én világom minden ékességét, én viszont még semmit sem láthattam a Földből ezt a várost kivéve. A te hazád is tartogat csodákat, melyeket feltétlenül látnom kell?

– Persze, a Föld tele van varázslatos helyekkel. Ott vannak mindjárt a gízai piramisok, Szemiramisz függőkertje, a rodoszi kolosszus, a pharoszi világítótorony…

– Elég! Ez így mind szép, ahogy felsorolod őket, de én látni is szeretném a világot. A te világodat, Katey Jean. Veled.

– Azt akarod, hogy utazzuk körbe a világot? Nekem arra sosem lesz pénzem!

– Akkor kezdjük itt helyben. A sültkrumpli például egy igazi csoda.

Katy elnevette magát, és elővette a hátizsákjából a fuvoláját. Szilaj ugyanígy tett. Katy felvonta a szemöldökét.

– Mi van? Míg nem lehettem veled, valamivel muszáj volt eltölteni az időt!

– És megtanultál fuvolázni?

– Kiderült, hogy rengeteg más hangszer is van, amit még nem ismerek. De ne aggódj, már beiratkoztam egy iskolába, ahol oktatják a zenét. Hamarosan utolérem a világodat, Katey Jean!

Katy és Szilaj leültek egy padra, és a szájukhoz emelték a hangszert. Egyszerre fújtak bele. Avicii Wake me up fuvola feldolgozását adták elő. Ez volt Szilaj kedvence, és követelte, hogy minden nap eljátsszák legalább egyszer.

Katy mosolyogva dalolt a hangszerén, és közben a lenyugvó tájat figyelte. Még most is felfoghatatlan, hogy a szerelme egy napsugár hátán is képes volt eljönni hozzá. Ahogy sötét lett, az égen halványan felbukkant egy fényes jelenség a szivárvány minden színében. Az északi fény azóta is látszódott minden este a Föld legkülönfélébb pontjain.

Katy Szilaj szemébe nézett, mely visszatükrözte az ő érzéseit. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy kimondják, mit éreznek egymás iránt. A zene tökéletesen elég volt erre.



[1] cantus jelentése: varázsdal, ének, hang (latin)

2 megjegyzés: